A BioForge c. merénylet tettesei az Origin nevű maffiatársaság soraiból kerültek ki. 1995-ben próbálták meg rászabadítani az akkori gamervilágra ezt a rémálmot, több-kevesebb sikerrel. Lett volna Bioforge 2 is, de mivel az első rész nem hozott eleget a konyhára, ezért a 2. rész fejlesztését az Origin leállíttatta. Állítólag valahol még a kezdeti tervek is megvannak. Nem volna rossz, ha valaki gyártana egy folytatást, hiszen az első rész valami olyasmi volt, amelyet sem előtte, és tudtommal sem utána nem csinált még senki. 

A játék azt mondanám, 1/3 akció, 1/3 kaland, és 1/3 puzzle- kellemesen ötvözi a 3 műfajt. Helyenként vannak idegesítő problémák, amikor  egyes helyszíneken a fix kameraállásoknak köszönhetően nem lehet elég jól látni lényeges pontokat, dehát ez ugye megint csak nem bug, hanem feature. Meg a nehézkes irányítás, amely az Alone In The Dark irányvonalat követi, illetve fejlesztette tovább. Az erőszakot nem lehet teljesen kikerülni, nem minden esetben elengedhetetlen, de legtöbbször szükség van rá a továbbjutáshoz. Érdekes, hogy az akkori trendnek megfelelően nem zsúfoltak bele mindent a játékba, hanem egy csomó, a történet szempontjából lényeges információt a dobozos játékhoz adott, nyomtatott használati utasításban mellékeltek. 

A játék elején annak lehetek szemtanúja, ahogy főszereplőm akarata ellenére a Daedalus nevű holdra érkezik, majd a pajkos tekintetű perverz tudós, Dr. Mastaba kezei között élvez ingyenes orvosi ellátást. Innentől kezdve félig terminátorrá válik és elemről működik. Ja, és persze nem tudja kicsoda, pontosabban kicsoda volt, mielőtt Mastaba és fanatikus bandája kegyetlen játékának szenvedő alanya lett. Ezt később ki lehet deríteni. Én megtettem, és ahogy az várható volt, csak egy fájdalmas, depressziós háttértörténetet találtam.

Klausztrofóbiás, kórházi lábadozós hangulatot ad már a kezdés is. Mi az hogy nyomkodom a gombokat, mint a meszes, és nem mozdul az a nyamvadt karakter? El kéne indulnom, mert remeg a föld, meg hát csak nem állhat annyiból az egész játék, hogy fekszek a hátamon. Ismerős ez valahonnan? Na aztán nagy nehezen sikerül megmozdulnom, hősöm ébredezős hangokat ad, mint aki csak aludt egy jót. Felkelésemet természetesen a kínzóeszközökkel gazdagon ellátott, lebegő, szexisen fémes hangú robotnővérke nem nézi jó szemmel, és három mondatot ismételget, amelyeket a mai napig nem tudtam elfelejteni: "Subject must stay in bunk. Recuperation is mandatory. Subject must comply with all instructions."

Mi van? Mi vagyok én, csak egy "subject"? Mikor egyeztem bele, hogy bárminek is az alanya legyek? Következő feladatom, hogy pofán rúgjam a robotnővérkémet, aki kínzóeszközei segítségével próbálja meg elérni, hogy visszahúzzak abba a nyamvadt kórházi ágyba. Néhány rúgás, vagy ütés, esetleg fejelés után a nővérke motivátora meghibásodik, és rövid ideig pattog egyik falról a másikra, majd belerepül a kórtermem ajtaján lévő kék erőtérbe, és felrobban, ezzel tönkretéve az erőteret. Ha elmulasztom a nővérke kinyírását, akkor egyrészt a kínzóeszközei segítségével leszedi a hitpontjaimat, másrészt nem tudok kijutni az ajtón. Ezek a gonosz készítők már a játék elején pusztításra kényszerítenek. Ok, a robotnővér felrobbant, a hősömet fogva tartó erőtér tönkrement, most már szabad az út kifelé. Azt gondolod, ha kijutsz a kórházas-klausztrofóbiás nyomás alól, megkönnyebbülsz? Nem, kérem ebben a játékban nincs megkönnyebbülés, maximum ha közben szünetet tartasz, és kimész a klotyóra. Depresszió van, halál van, hideg van.

Az én kórtermem mellett lévő szoba erőterénél egy levágott, véres kar fogad, amelynek szerencsétlen gazdája eszét is vesztette a kínoktól. Őt nem kell mindenképpen megölnöm, bár ő meg fog próbálni megölni engem, amikor kötelező módon be kell mennem a cellájába, és fel kell vennem néhány, a továbbjutáshoz elengedhetetlenül szükséges tárgyat. Ezek egyike a szerencsétlen nyomorult naplója, amelyet elolvasva megismerhetem tragikus sorsát. Izé...a karra is még szükségem lesz, mert az egyik biztonsági ajtón csak a kar egykori, korábban még épelméjű gazdájának az ujjlenyomata segítségével tudok átjutni. 

Nagyon ötletes rész, amikor egy, az engem előzőleg a betegágyba visszatessékelni próbáló robotnővérkéhez hasonló, lebegő robotot végre én irányíthatok- ez szintén a továbbjutáshoz feltétlenül szükséges momentum a játékban. Valamint egyfajta megelégedettséget is ad, ahogy most már én irányíthatok egy robotot, és nem egy robot próbál engem irányítani...

Itt minden és mindenki ellenséges, kivéve a Dr. Escher nevű karaktert, aki nőből van, de vérezve haldoklik. Vele jót kell tennem, ebben a játékban szokatlan módon ez a továbbjutáshoz szintén muszáj. Megmenteni persze nem tudom. Hát még jó hogy nem. Azt gondoltad, ebben a játékban szerelmi szálat fogsz majd találni? Persze, ő lesz a hercegnő, akit jól megmentesz majd, aztán még a végén kevésbé lesz depressziós a hangulat? Kacagnom kell, ez nem az a játék. 

A feladatom alapvetően az, hogy elhúzzak erről a szörnyű helyről. Ehhez néhány dolgot a bázison kívül, a szabad ég alatt is tennem kell. Persze a játék atmoszférájához illeszkedve a szabad ég alatt is ugyanolyan depressziós a környezet, mint bent, védőruhát kell viselnem, amit nem csak úgy felveszek, hanem beállok egy fülkébe, amely úgy csapódik rá a csóró karakteremre, mintha valami szörny fogakkal teli szája csukódna rá, hogy aztán a védőruhát rászerkesztve kiköpje az anélkül azonnali halált okozó szabad ég alá.

Az általam lelőtt és a savas zöld tó közepébe zuhant űrhajó legénységének utolsó túlélőjével való kényszeres találkozásnak sincs jó vége. Az űrhajóba muszáj bemennem a továbbjutáshoz szükséges tárgyakért. A túlélő kapitánnyal muszáj találkoznom, aki közli velem, hogy amikor lelőttem a hajót, a legénysége még a hibernációban elpusztult. Hát...bocsi, mondanám neki, de reménytelen a helyzet. Azt gondoltad, majd barátságos lesz, és együttműködve kijuttok a holdról? Nem kérem, itt ölni kell. Nem lehet kikerülni az egyikünk haláláig tartó harcot. Magányos maradsz, senki sem áll melléd. Ráadásul mind a beszélgetés és az azt követő verekedés közben a háttérzajt a közelben lévő, a savtóban fürdőző küklopsz-szerű szörnyeteg ordítozása adja. Hátha a szörny barátságos lesz legalább...de nem, őt is ki kell nyírnom mégpedig a lezuhant űrhajó fedélzeti rakétavetője segítségével.

Hősöm verekedés közben Guybrush Threepwoodhoz hasonlóan még be is szólogat, azzal a különbséggel, hogy itt arcade módon megy a bunyó, és a sikeresen bevitt találatokkor rövid elméleti oktatást is tart éppen összegörnyedő vagy hanyatt eső ellenfeleinek. Valamint az, hogy a beszólások nem igazán egymás ugratásai, ahogyan a Monkey Islandben, hanem keserű, maró gúnnyal terheltek. 

Összességében a játék fantasztikusan jó, ha megbocsátod neki, hogy öreg már, és nagyon pixeles a karaktered meg az ellenfelek 3D grafikája, meg az irányítása is nehézkes. De micsoda hangulata van, micsoda forradalmi játékelemek jelentek meg benne! A motion capture a játék megjelenésének idején még nagyon új volt, és itt már használták. Jól felépítettek a helyszínek, nagyon érdekes, ahogy a karakterekről a különböző számítógépeken lévő adatbázisokból lehet plusz információkat kiszűrni. Változatosak a puzzle-ok is, különösen ötletes az a szoba, amelyben lebegek, forgok, és a fegyveremmel lővöldözve tudok haladni. Ilyet a Mézga család kezdőképsorán kívül nem emlékszem, hogy valaha láttam volna.

A BioForge egy szörnyen nyomasztó hangulatú alkotás. Nem igazán félelmetes, egyáltalán nem ijesztő, de nagyon hideg, sötét, és depressziós. A készítőkkel valami szörnyűség történhetett, nagy valószínűséggel gyerekkorukban mindegyiküktől ellophatták a kakasos nyalókájukat. Jó, persze, tudom, hogy tényleg sok nagyon fájdalmas és igazságtalan dolog történik a világban. A készítők Ken Demarest bandavezérrel az élen valószínűleg valamiféle nagy igazságtalanság áldozatai lehettek, mert a játékból erőteljesen árad a csalódottság, a kiábrándultság, a düh érzése. A karakter és az összes többi szereplő a gonosz Dr. Mastaba áldozata. Valami végleg, helyrehozhatatlanul elromlott, meghalt, tönkrement. Mastaba tönkretette az életemet.

Amikor elmented az állást, vagy a rémálom folytatás után kiáltó végéhez érsz, és a hősöd végre elhúz az elátkozott holdról, felkelsz a gamer székedből, körülnézel, és boldogság tölt el, látva, milyen szép kék az ég, és zöld a fű a játékon kívül, a valóságban. Ekkor viszont eszedbe jut, hogy el kell kapnod Dr. Mastabát, aki annyi szenvedést okozott neked meg másoknak is, és akit végül eddig nem tudtál megállítani...

Még jó, hogy a GOG konzerválta ezt a depressziós rémálmot. Úgy döntöttem, nem fogok a játék történetében átélt szenvedésről beszélni. Inkább csak az abban elrejtett nagyon kevés szarkasztikus humor kis boldogságáról beszélék majd, ha ugyan kérdi ezt majd tőlem valaki. S hacsak magam is el nem felejtem.