Narancsba borultak a pálmafák...Táttáráttárá! Limbó! 

Igen, Fenyő Miklós akkor írta ezt a dalt, amikor a vasfüggöny még megvolt, és a jónép még nem mehetett külföldre, így nem igazán láthatott limbó-hintót, meg pálmafát se. Nem tudom, hogy érthette a dalszöveget- úgy, hogy a Pesten lévő nem létező pálmafák hirtelen narancsot kezdtek teremni? Vagy hogy valamiféle műanyag szocreál pálmafákat valaki tréfából narancsszínűre festett? Meg mi az a limbó- hintó, aminek a motorja már jár, és amibe be lehet szállni? A Margit-szigeten lévő pedállal hajtható valamikre gondolt? Mindegy, az amúgy szürke hétköznapjait a vasfüggöny mögött tengető proli hétvégén, kellő mennyiségű pálinka elfogyasztása után már úgyis narancsba borult pálmafákat, meg motoros limbó-hintókat látott.

De...LIMBO. Szóval az úgy kezdődött, hogy hanyatt fekve döglünk. Ismerős ez valahonnan? Igen, onnan. Csak ezúttal nincs robotnővérke, de majd lesz helyette ezer más dolog, meg mindenféle, amely azt gondolja a főszereplő szegény kisfiúról, hogy egy annyira jó színész, aki szó szerint egyszerre több darabban is képes szerepelni a közönség előtt. Ez a játék során sokszor meg is történik, még jó, hogy a "fejezetekre" osztott játékmenet számtalan a játék nemlétező anyjának hangosabb emlegetésétől meg a billentyűzetbe való fejeléstől menti meg az észrevétlenül depresszióba süllyedő játékost. 

Mi ez? Mi ez a furcsa zaj, mi ez a régi filmre emlékeztető képi effekt, és miért fekete-fehér minden? Ilyet még egy platformjátékban se látott senki. Mintha Mariot helyezte volna valaki Silent Hill komor és ellenséges világába... Amikor elkezdesz ezzel a mesterművel játszani, már tudod, hogy valami hátborzongatóan nagyszerű dolog következik. Ahogy nyomogatod az irányító billentyűket, a kisfiú először pislog néhányat, majd felkel. Illetve nem is kisfiú akit látsz, csak egy sziluett, mint ahogy a játékban minden más is sziluettekből áll. Ahogy elindulsz, már érzed, hogy a törékeny kisfiút hamarosan meg fogják támadni, mintha a halott fák mögül valaki már figyelné fiatal hősünket.

De először csak egy kidőlt fa kerül az utadba, amelyet átugorva leszánkázhatsz egy lejtőn. Nincs veszély, gondolnád, csak egy kicsit ugrálnod kell. Végül is miért lennének olyan kegyetlenek a játék alkotói, hogy egy törékeny gyereket csak úgy hagyjanak brutális módon meggyilkolni... Hát most jön az első veszélyes rész- ha beleélve magad a gyanútlanul futkározó, szánkázó gyerek helyzetébe, és továbbfutsz, vagy elvéted az ugrást, akkor tanúja lehetsz szegény kis barátunk gyors, de brutális első meghalásának. És ennyi! Vége a játéknak. Valójában meghalás után csak az adott fejezetet kell újrajátszanod, de mindig sokkoló látvány szegény törékeny kis hősödet keresztülszúrva, összelapítva, megfulladva, megégve, vagy miszklikbe aprítva látni. A remek hangeffektek is hatalmas módon járulnak hozzá magányod és depressziód, valamint meghaláskor való viszolygásod fokozásához.

Az egyik legemlékezetesebb ellenfél az óriási pók, amely sokféle módon keseríti meg hősöd életét. Settenkedik mögötte, egy fára kapaszkodva elállja az útját, megtehetné, hogy elkapja a kisfiút, és azonnal elfogyasztja vacsorára, de ehelyett játszik vele, mint macska az egérrel, egy ponton még be is hálózza, mint ahogy Frodót is behálózta egy pók a Gyűrűk Urában. (Lehet hogy innen van az inspiráció...) A kis hőst azonban te irányítod, így a gyilkos fogócskában végül a pók fog szörnyű, fájdalmas vereséget szenvedni. A játék kegyetlenségre tanít. A továbbjutáshoz bántanod kell, csapdába kell csalnod, ki kell használnod a furcsa világban lakó furcsa lényeket, még azokat is, amelyek nem kimondottan ellenségesek.

Óriási ötlet a gravitáció kapcsolgatása, amely esetén hősünk fejjel lefelé fog állni, és az ilyen helyszínek plafonján fog futkosni. Vagy amikor egy kapcsoló elmozdításakor az egész helyszín lassan forogni kezd, és szintén a gravitáció kérlelhetetlen törvényeivel dacolva a pörgő körfűrészeket, az áram alatt lévő fémfelületeket, és egyéb veszélyes dolgokat kerülgetve kell továbbküzdened magad a következő fejezetig.

És ha végül átküzdötted magad a veszélyes csapdákon, az ellenséges lényeken, a pörgő körfűrészeken, és a néhol idegesítően nehéz reflexpróbákon, mindenütt nagy nehezen megtalálva az egyetlen lehetséges megoldást, mi a játék vége? Senki sem tudja, nyitott a játék befejezése, és természetesen a gaz Playdead nevű társaság semmilyen módon sem volt hajlandó nyilatkozni a befejezésről, így a játék elemzői csak találgatni tudnak. És jól is van ez így. Tulajdonképpen rád bízták a befejezést.

De hadd csatlakozzak én is a találgatók köréhez: Mivel az egész játék depressziós és sötét hangulatú, szerintem nincs happy end. A kisfiú a nővéréért ment be a "Limbo" nevű helyre vagy dimenzióba, akit a játék végén meg is talál. De minden hiába, mert a nővér nem akar beszélni hősünkkel, de nem is akar kimenni a "Limbo"-ból, és emiatt a kisfiú is ott ragad, mindketten ott ragadnak végleg örök magányban...

Fenyő Miklós egy szerintem elég furcsa szöveget kanyarított a bevezetőben általam említett dal végére, érdekes gondolatban egymás mellé tenni a játék nyitott befejezését és a dal utolsó sorát: "Inog a hintó, mint a hinta, itt a Linda rajta! Na ugorj rá te bamba! Limbó!"